Áprilisi szél

Szombat este tízkor az elalvás előtti utolsó pillanatokban arra gondoltam, hogy tulajdonképpen, ha háromig alszom, akkor már jó vagyok. Öt óra alvással el lehet ketyegni egy ideig, ráadásul hétvége lévén délután úgy is szundika van. Elaludtam. Egy szempillantásnyi idő után arra gondoltam, hogy;
-Na? Mennyi lehet az idő? Elmúlt már egy óra vajon? 2:58. Micsoda? Máris? Akkor nem kell félóránként nézegetni az órát? Isteni! A fejemben még este bepakoltam a táskát, úgyhogy a kőbe vésett kávézás után összekaptam a pakkom. Táska, víz, gondosan dobozolt ennivaló (hogy elválasszam a szeméttől, amit ma szedni fogok), elsősegélyszett, kések, öngyújtók, a távcső és persze a Bot.
Nem siettem.
A feleségem a legfőbb elszenvedője ennek, mert ez a pakolászás mocorgással jár, amitől elég rossz lehet aludni. Ráadásul amikor szezon van, akkor ez egy majdhogynem’ mindennapos, ultra kora reggeli szeánsz és természetesen szeptemberben sem lesz ez másként.
– Hát’? Mit is mondhatnék erre…
Negyed ötkor már egy parkolóban ülök a kocsiban, mert még várni kell egy kicsit. A csillagfényes Mindenség alatt még fekete az erdő; mozdulatlan és néma. Legalábbis elsőre úgy hiszi az ember…
Nem messze innen egy patak bukdácsol az andezit sziklák között a tenger felé és azt is hallani, ahogy Szél úrfi hegedül a lombok húrjain a völgy felső részei felett. Az első, aki hozzászól egy új nap kezdetéhez, az a vörösbegy. Olyan ő, mint aki ideje korán tapsolni kezd a színház közepén, holott a függöny épp csak most kezdi fátyolszerű szürke derengéssel eltakarni az éji színt. Aztán jönnek a többiek. Szinte elválaszthatatlan özöne az énekes rigók, seregélyek, pintyek, baglyok és a galambok trilláinak és búgásának. Ahogy hallgatom őket egy mezei nyúl ugrál át a parkolón, mintha maga sem tudná merre szeretne menni pontosan. Párat szökken ide-oda, majd beugrik az erdőbe.
Alakul!
A levelek hátáról lassan lecsurog a sötétség és halovány színeket hagy maga után, ahogy a hajnali égbolt derengése a fákra és az avarra hull. A madarak „jó reggelt” éneke is már csak tessék-lássék köszöntés. Indul a nap, munka van! Nem lehet nekik se trillázgatni estig.
Már elég a fény ahhoz, hogy elinduljak a közepesen meredek dózerúton, miközben furcsa madárhang üti meg a fülemet. A szürkéskék bíbor égbolton két pontot látok fogócskázni. Nem harkályok, mert úgy pörögnek az égen, amire egy harkály nem képes és nem is galambok, mert annál kisebbek, a gerléknél viszont gyorsabban repülnek. Sólymok! Állapítom meg, ahogy elhúznak felettem. Ha ragadozót látok mindig különös megtiszteltetésnek érzem, legyen az madár, emlős vagy hal. Lehet, hogy annak idején az Édenkert erdejében a tenyerünkről ettek, de manapság különleges pillanat, ha megmutatják magukat.
A Sólymok megjelenése átírja egy kicsit a napi menettervemet, de nem vészes. A dózerút egy turista útra vált még mindig felfelé amikor a jelzés élesen jobbra fordul. Emelem a kalapom ( a viszont látásra), elhagyom a túristaút járt ösvényét, és belépek a lehetőségek üde zöld erdejébe.
Agancsozni jöttem.
Végre leszakadhatok egy cseppet mindenről ami emberi. És most nem csak a turistaút szélesre taposott Hungária körútjára gondolok, hanem világunk szélmalom harcos nyüzsgéséről is.
Az agancsgyűjtő engedélyem egy negyed hegységre szól, amit képtelenség bejárni alaposan április végéig, ráadásul csak tizenöt éve járom ezeket az erdőket, így mindig akadnak meglepetések. Arra megyek, amerre a szívem húz. Mi ez, ha nem a Szabadság maga? Van nálam térkép, de ritkán használom. A szomszédos hegyek általában jól láthatóak, kivéve akkor, ha felhőbe burkolózva vesznek a mattszürke semmiségbe, vagy zöld lombkorona takarja el teljesen a tájat. Minden él és virul. Idén még iránytűt is vettem, biztos, ami biztos és egyszer már használnom is kellett, mert úgy bezárt az erdő, hogy az Égbolt is zöldre váltott. A hegyláb háta, amin felfelé igyekszem, egyre keskenyedik. A baloldalon meredeken rudas erdő sötétlik lefelé, míg a jobb oldalon napsütötte lábas tölgyes susog harsányzöld pompával a szomszédos árokig. Rengeteg erdő van itt mindenfelé. Ha szigorúan veszem, az egész terület talán öt százaléka lehet rét vagy tisztás. A többi mind erdő.
Úgy érzem, hogy szerencsés időszak van mögöttem. Idén találtam agancsot szénabála mellett, napsütötte domboldalon, karnyi vastag faág alatt, sziklák közé ékelődve, tölgyfa tövében heverészve és túrista úttól három méterre is. Összesen tizenegyet (eddig). A megtett távolságot nagyjából 375-400 kilométerre becsülöm, az időt pedig egy pillanatnak. De nem csak agancsot találni ám! Idén annyit jártam a favágók szemétnyomain, hogy találtam egy rendes fekete-sárga rönkhasítófejszét és egy huszonöt literes marmonkannát is! Egy ideje kint volt már mindkettő, úgyhogy nem voltam szégyenlős. Ezekben a kirándulásokban leginkább azt szeretem, hogy olyan helyekre is elvezetnek, amik térképen nem láthatóak. Források, sziklák, tájak és persze sok-sok öreg fa.
Egy igazi matuzsálemmel ritkán találkozik az ember. Ezek a fák külön egyéniségei a nyílttörzsű lábas erdőknek. Ők mind koros, sok vihart és sok új erdőt látott fák már. Némelyik inkább csak torzó. Halovány árnyékai egyszer volt teljességüknek. Az öreg kőris, amit most találtam megszámlálhatalan éves, mert a közepét annyira kiette az idő, hogy egy ember szinte nyújtózkodva is elférne benne fekve. Körbejárom, bele bújok és tovább indulok. Még csak tíz óra! Ami azt jelenti, hogy még mindig van legalább hat órám, hogy hazaérjek. Mert itt nem a kilométer, ami számít, hanem az itt töltött idő. Ráérek még hazafelé venni az irányt. A sztrádákon úgy is hamar a kocsinál vagyok, úgyhogy hagyom magam erre-arra kujtorogni. Árkon fel, völgyön le, bükkösből tölgyesbe.
Egy jóbarátom mondta egyszer;
– A túrista úton ég a talpam.
Na’ igen..
Igaza van.