Tolvajok

 Éjszaka van még. A hatalmas ház hálószobájában idős bácsi fekszik az ágyban. Lélegzeteivel a dunyha is emelkedik és süllyed. Lassan. Emelkedik, süllyed… Egyre gyengébben, mígnem egy süllyedés után nincs több emelkedés. Csak lélekben! Abban viszont olyan szédítő magasságba, aminek a legszínesebb álom is pusztán csak az aljáig ér. Jó emberként jó halála volt. Sőt! Talán még magunknak sem kívánhatnánk szebb befejezést, hiszen csendesen elszundikálni egyszer, majd pedig egy másik világ kapujában felébredni, ahonnan egy tétova lépés után haza érkezik az ember, nem olyan rossz módja a távozásnak.
Többé nem gondolt a ház után. Bánta is Ő ki fogja lakni a szobáit, hogy az a temérdek minden, ami a szekrényét telítette, polcait húzta, pincéjét tömte kié lesz. Ő haza érkezett. Kis élete batyuját kiterítette a Jóisten asztalára, most pedig együtt szemezgetik mi van benne. Az emlékek kis üveggolyókként gurultak szerteszét az asztalon, ők pedig egyet-egyet felemelve közülük megszemlélték mit rejtenek. Egy ilyen hosszú élet alatt rengeteg üveggolyó került a zsákba, és az egyikben egy bolyhos kiskutya jelent meg
. Az öreg erre a Jóistenre kapta a szemét és úgy nézett rá, mint aki elfelejtett, vagy elvesztett valami fontosat. A kutya! A kutya nincs itt! Mindenki más megjelent, aki valaha közel állt a szívéhez. A szülei, a felesége, egy-két régi barátja, akiket Ő is elkísért azon az utolsónak hitt úton, de a kutya az nem volt ott.
Már hogy is lehetett volna?
Jóska bácsi épp az imént szenderedett el, a komondor pedig ott maradt az ajtó előtt ahonnét jól láthatott mindent még így, csukott szemekkel is. Nyugodtan aludt és mégis éberen, mígnem valamiféle lágy különös borzongás szaladt végig a fejétől az oldaláig, mintha a gazdája éppen végig simította volna kenderkóc bundáját.

-Jól van Regéc! Jól van.- hallotta az öreg hangját, de nem látta. Érezte, de nem volt ott. Azonnal megértette mi történt, de halk nyüszítéseit elnyelte az éjszaka.
Kis királyságában nem ő volt az Úr, de Ő volt az őrszem, az alabárdos és a páncélos vitéz is egyszerre. De királya halálával üresek lettek a falak. Nem csoszogott odabent senki, nem nyitották rá az ajtót szalonnabőrkét szorongató meleg kezek, és a kertbe sem kell kikísérni ezentúl a kalapos, mosolygós öregurat. A kapu küszöbét élő ember át nem léphette anélkül, hogy a kutya fűrkésző bizalmatlanságával ne találkozzék. Ha néha nap mégis vendég érkezett, akkor Jóska bácsi az almafa tövéhez láncolta inkább a kutyát, az ötven kiló nyers erő két lábra állva feszült a láncnak. A vendégek közben azért imádkoztak kaputól a házig, hogy a lánc el ne pattanjék, mert akkor nincs kegyelem se nadrágnak, se embernek.
Mindössze egy valakit engedett be láncolás nélkül. Marika néni volt az. Ő sem volt már fiatal, de jó nyugdíjkiegészítés volt számára hogy két hetente ragyogást varázsolt a házba. Regéctől viszont Ő is tartott. Nem bízott meg benne, de a néni mégis eljuthatott kaputól a házig láncolás nélkül, fürkésző vizsgálódás kíséretében. De most valahogy Regéc másképpen viselkedett vele.

Nem volt kihegyezve a mozdulataira, hanem farkát lógatva kísérte el a házig.
-Jóska!….Jóska!-szólongatta az öreget, de csak a falak válaszoltak árulkodó némaságukkal -Jaj Istenem! -sóhajtott fel a hálószobába lépve. -Jóska!
De az öreg már nem hallotta a hívogatást. A mennyország ajtaja végleg bezárult mögötte. Az élők világa pedig éppen annyira idegenül hatott, mint ez a másik amonnét. Marika néni a telefonhoz sietett és beütögette az ismerős telefonszámot, az orvos pedig biztosította róla, hogy hamar érkezni fog.
– A kutyát meg kell kötni! – gondolta és nagy levegőket véve kinyitotta az ajtót. Regéc a küszöbön feküdt, és csendesen boncolgatta magában ezt a különös űrt, ami az éjjel a szívébe lopta magát. Az öregasszony bizalmatlan érintésére alig hallhatóan mordult egyet, amitől Marika nénin végig szaladt a borzongás.
– Jól van Regéc! Jól van! – csitítgatta a kutyát, bár inkább magát nyugtatta ezzel, és mint aki glicerinnel egyensúlyozik lassan a ház mögötti almafához vezette. A többi már a megszokott protokoll szerint játszódott le. Autók jöttek, az orvos, egy rendőr és végül a halottas kocsi is megállt az utcán. Idegenek jártak-keltek a házban. Regéc őrjöngött! De mindenki szerencséjére a vastag, erős lánc keményen visszatartotta a kutya indulatait.
Az alkony azonban elhozta a békét a háznak és a kutyának egyaránt, márha’ egy hirtelen kiüresedett házat és egy láncra vert kutyát békés képnek lát az ember. Mert Regéc nyakáról a lánc úgy fest, hogy többé nem hull a porba.
Napok, sőt hetek teltek el így.

Marika néni lelkesen hordta egy közeli konyha maradékát, amitől a komondor csak még nagyobb lett, bár valódi nagyságát tincses szőrzete alatt senki meg nem mondta volna. A tegnap a mával, a holnap felé ballagott mázsás kősziklaként vonszolva maguk után a perceket. Néha még meg-megállt a postás, hogy egy- egy kóbor levéllel megetesse a postaládát, de egyéb esemény nem történt.
Úgy egy hónap telt már el így, amikor a sarkon egy ütött-kopott autó kanyarodott be. Ismerte ezt a kocsit. Ellenszenves szag árad belőle. A mohó rosszindulat szaga. Ritkán nyekergett végig az utcán, de a ház előtt mindig lassított, és szinte lábujjhegyen csattogott tovább megvárva, míg a beste dög a kapunak ront.
A kocsiban ülő emberek legfőbb erénye a türelem! Mesterségük a besurranás! Ezt a házat jól ismerték már, és tudták, hogy egy idős bácsika lakja. A ház maga, és a kert arról árulkodott, hogy nagy értékek lehetnek odabent.
De várni kell még! Meg kell várni azt az alkalmat, amikor megszülethetik a tolvaj. Az autó most is lassított. Az almafához láncolt komondort azonban nem látták, ezért felcsillantak azok a sötét tekintetek bárha ragyogásuk nem a Mennyország üdvét sugározta, hanem inkább a pokol emésztő tüzét. Azután egyre gyakrabban jártak erre, kínosan ügyelve, hogy mindig máskor és más autóval mérjék fel a terepet. Látták, ahogy kertet lassan felveri a dudva, a mozdulatlanul porosodó redőnyöket, látták Marika nénit, és még azt is tudták mennyi időt tölt a házban. De a komondort nem látták.
Itt az idő!

-Máma este visszagyövünk! -és megbeszélték a részletes akciótervet.
Ez a nap azonban másfelé kanyargott Marika nénivel. A nyugdíjas klub bécsi útja felkavarta az asszony percre pontos napi rutinját. Ezért a mai napon Regéc nem kapta meg a vacsoráját délután négy órakor. De talán nem is a vacsora hiányzott már neki leginkább, hanem a vénasszony nyugodt hangja, és kezének lágy simogatása. Mert idővel a komondor bizalmatlansága is elmúlt már és a néni is egyre inkább megkedvelte a kutya higgadt jellemét. Ma már örült, ha megnyekkent a kulcs a kapu zárjában és farkcsóválva hallgatta az idős hölgy csoszogását a bejárati ajtó felé. Ma viszont ezek a kedves hangok eddig még kerülték a ház tájékát.
Későre járt mire Marika odaért Regéchez. Cseppet sebesebb csoszogással a néni végül megérkezett, s lázas igyekezetében csak a konyhában nyomta meg a villanykapcsolót. Közben odakint szemetelt az eső. Az utca vége felől baljós fénycsóva közeledett a ház felé, és észrevétlenül megállt előtte. Nem teketóriáztak a legények! Hamar kipattantak az autóból és meglepődve vették észre, hogy a kapu nyitva van, de betudták a dolgot a banya feledékenységének. Még kapóra is jött!
A léptek hangját még el tudta nyomni az eső, de a szagukat azt nem. A komondor őrjöngő dühvel feszült a láncnak és ha visszarántotta, úgy újra neki ugrott! Erre a vad hörgésre Marika néni kinyitotta az ajtót…
Vesztére.

Innentől az események vad körforgásba kezdtek! A tolvajok nem tudván, hogy a kutya láncon van, az idős hölgyet belökték az előszobába. Mindenki tudta, hogy innen csak egyféleképpen vezet út kifelé, hiszen meglátta őket a szerencsétlen asszony. Életért vívott harc vette kezdetét! Az idős hölgy erejét azonban gyorsan felőrölték a markos legények és egy kés is hamar előkerült, de még tétován állt a levegőben. A komondor megveszekedetten vicsorgott, hörgött és szaggatta a pányvát! De a lánc nem eresztett! Tudta azt nagyon jól a Jóska bácsi, hogy miféle erőket kell kordában tartania! De a nyakába nem volt szíve láncot rakni. Oda erős, katonai szíjat tett az öreg, ami a sokévnyi kutyán való szolgálatból leszerelni készült éppen.
Az asszony utolsó hangján üvöltötte:
– Regéc!

Mintha a kutyának parancsszót adott volna! Regéc leszaggatta magát az elnyűtt bőr szíjról, és mint a veszedelem úgy szakadt a fekete alakok nyakába. Fogai nyomán azonnal vér fakadt! De a kés is hamar megtalálta a dolgát és nyílegyenesen a komondornak rontott, ám a kutya hátra lépett egyet és miután a kés elszaladt előtte azonnal a kézbe vásta fogait, amely tartotta.
Megfordult a dolgok menete!
Most már Marika néni és a rablók közé egy pajzs került és miután a néni felocsúdott a történtekből csendes sírásba fakadt ki, és botladozva kimenekült a házból segítséget keresve. A két zsivány közben az előszoba padlóján ült és csak szemmel kutatták a kivezető utat, ugyanis a legkisebb mozdulatuk sem maradt vérvörös vicsorgás nélkül. Így aztán nem volt mit tenni, ülve maradtak amíg megérkezik a
„segítség”.

Az utca hamar szirénáktól lett hangos, ahogy sorra érkeztek a rendőrautók. Nagy erőkkel vonult a rendőrség a helyszínre, majd miután látták mi történik odabent, előre vették a kávézás örömét bőven hagyva időt, hogy a legények átgondolják az életük további folyását. Marika néni is megérkezett később a szomszédból, és sorra elmondta a rendőröknek a történteket. Azután egy darabka madzaggal a kutyájáért indult.
A zsiványok még mindig ott ültek az előtérben és egy szót sem mertek szólni, még akkor sem amikor az idős hölgy a könnyű kis pórázt Regéc nyakába akasztotta, és kivezette a házból a kert felé. Mikor aztán kettesben maradtak az almafánál lágyan megsimogatta kenderkóc bundáját, és elcsukló hangon mondta neki;
-Jól van Regéc! Jól van…