Halima

Péntek. Végre! Világ életemben fáztam attól, hogy a mindennapjaimat a kiszámíthatóság malmában töltsem. Nem mondom, elég sokáig sikerült a nekem szánt időt megtöltenem érdekes dolgokkal, de bizony engem is utolért a Kötelesség és ez hétfőtől péntekig rendelkezik az időm felett.
Na de pénteken!

Pénteken rám szakad a kicsivel több, mint negyvennyolc órás Szabadság, és ezt a temérdek időt arra pazarolom, amire csak akarom, ezért péntek délután irány a Tó! Nem pecázom régóta. A kölök rángatott bele. Én inkább az erdőbújásban találtam meg a legfőbb örömöt mindig is, de valahogy a horgászat beleette magát a szívembe, és ez a különös vadászat sok kalandot adott ebben az elmúlt fél évben.
Szóval péntek délután leveszem magamról a munkáspáncélt, és ünneplőbe öltözöm. Operába, színházba, könyvtárba még biz’ Isten elmennék melósba is, de legalább bakancsban, ám az erdőre, tóra, folyóra nem. Oda rendes megjelenés illik, így hát úgy készülődöm, mintha templomba mennék. Amíg pedig az átlényegülésen ügyködöm, addig a kölyök tele pakolja az autót különböző mindenfélével, és negyed óra múlva már a Tónál vagyunk, és a péntek este háborítatlanul teljesedhet ki körülöttünk, és bennünk.

De, mint ahogy lenni szokott a várva várt pillanatok ritkán váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, és e jeles nap dacára nem evett a hal se édeset, se sósat. Én egész jól elnézegetem a mozdulatlan víztükröt, a pecabot is csak tessék-lássék van mellettem. Nem zavar, ha a kapásjelző jelentésében az szerepel, hogy „esemény nem történt”. De nem így a fiam. Neki kell, hogy mozogjon a hal, és ha már csak egyet fog, akkor helyén a világ rendje – még ha csak egy Géb is az -, határtalan boldogság költözik a kis szívébe. De ezen a pecanapon ez nem történt meg. Bedobtuk, kivettük. Máshova dobtuk, majd onnan is kivettük, csali kombinációk számtalan sorát alkalmaztuk hiába. A Nap még a nézését is megunta a szenvedésünknek, ezért inkább hamar beesett egy domb mögé, és inkább messzi tájak pecásaival töltötte soha véget nem érő napját. A mai horgászatot lezártnak tekintettük, és Ő kissé elszöntyömpörödve, apafotelből szemlélte a mozdulatlan nyári éjszakát miközben mindenféléről folyt a beszélgetés.

Szó szót követett, amikor egyszer kiszaladt belőlem egy káromkodás, amire Ő rögtön reagált, hiszen az otthoni szabályok szerint a csúnyabeszédért 100 Ft megy a perselybe.
-Mehet a százas a malacba!- mondta hetykén.
-Igazad van életem.-ismertem el bűnömet-De tudod mit, bedobom a százast a tóba.
– Ne dobd bele!- nézett rám elképedve, mintha egy császári koronától szabadítanám meg a világot egy kis időre, és már kotortam is ki a százast a pecadobozból, megkérdezve tőle:
– Beledobod?
-Bele!
Felállt a stégre, nekigyürkőzött úgy, mintha a túlpartra akarná hajítani a százast.
– Halima?-Kérdeztem, mielőtt megreptetné az érmét.
-Oh! Tényleg!
Majd kezdetét vette a hal ima. Kezeit a homloka előtt imára kulcsolta, becsukta kis kék szemeit, az ajkaival valami imaféle varázsigét suttogott, közben a karjait kitárta majd összezárta (megmutatva a Jóistennek mekkora halat kíván fogni), áment mondott, és hopp, bluggyant a százas a Tóba.

Visszahelyezkedett az apafotelbe és csevegtünk tovább, amíg be nem bújtunk a sátorba, hogy bálnavadászattal álmodjunk reggelig.
A nyári nap nem tud olyan korán kelni, hogy ne a parton találjon minket. Botok bedobva, kávézgatás, szöszmötölés, ébredezés, kapásjelző csattanás, kapkodás, bevágás, fárasztás, merítőháló keresés, a merítés maga, és a részeredmény: egy 4.9 kg-os Tükörponty!!
Végeredmény: Végtelen boldogságban úszkáló hét éves kisfiú, aki bálnát fogott az imént! Csodálgattuk, méregettük, vagy hatvanszor megnéztük a haltartóban mit csinál. Átbeszéltük a történéseket pillanatról pillanatra, a gyerek ragyogott, mint egy csillag, én pedig gyönyörködtem a ragyogásában.
A hal további sorsa viszont már egy másik történet nagy tanulságokkal, felébredt felelősség tudattal, és halmentő expedícióval, ami végül elúszott, de a százas, és a hal-ima hagyománya megmaradt kritikus pillanatokra.