Az agancsozó

 A rém! Aki kereplővel, drótszállal, mára pedig már motorral szedi az agancsot évszázadok óta, de legfőképpen az óta, amióta a pénz is ráült a bika fejére! Az a visszataszító, ütni való népség!

 De hallottam már olyan vadászról is, amelyik sorba tette a koca hasához a malacokat zsigerelés után. Erre viszont minden vadász felhördül, és azt mondja:

 – Az ilyen nem vadász!

 Hát tudjátok meg! Az agancsozó se az, aki úgy szedi az agancsot, mintha kukoricát törne. Akiről én mesélek, az nem hozzájuk tartozik, bár kárát gyakran meglátja az erdőn annak, hogy ember. Árulkodik rá a holló, hogyha fészke alatt oson el lopva lépve. Tudja azt a fél hegy, hogy valami, vagy valaki jön, és még idejében odébb üget. Hogy holló nyelven van-e az emberre kitalált jelzés, azt alighanem sok évnyi károgás hallgatás után sem lehetne megmondani. De ha nem a holló, akkor a cinke trillázik másként. Kissé recsegve, cinkésen károgva. Talán ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy a holló is énekes madár a könyvek szerint, bár dala olyan, mint a piaci kofáé, aki mindig a drágaságról károg.

-Kár-kár! – ember az erdőn!

 Az agancsozó jól tudja már, hogy meddig lesz még megkiabálva. Még úgy száz méter és a holló elhallgat. Amúgy is most komolyabb ellenféllel került szembe. Egy egerészölyv vitorlázott a fészek felé, ezért tessék-lássék módon addig zaklatja, amíg az ölyv el nem menekül.

 Egyébiránt az agancsozó jobban ismeri a környéket, mint az erdő saját tulajdonosai. Azoknak az embereknek csakugyan térkép e táj. Vékony-, vastag-, szaggatott vonalakkal ékes asztalnyi papírterítő. A térkép enyém-tiéd kontúrvonalai minden gombostűnyi helyet ide-oda osztogatnak mérnöki precízióval. Ebben az országban nincs olyan terület, ami ne valakié lenne, amire egy pecsétes papír a bizonyítéka, hogy ez a hely már pediglen’ az övé! Ez a papír pedig több száz éven keresztül lobogott már egy tucatnyi ember kezében, és ez idő alatt birtokosok úgy reppentek fel a mennyországba e fák koronái felett, mint a sóhaj. Ezek az erdők sosem az agancsozók erdejei voltak, hanem vagy a királyé, vagy az államé, vagy a Tót Jóskáé, de sosem az övüké. Tisztelet az igen ritka kivételnek ahol az erdőbújó és a földbirtokos egy emberben ölt testet. Ritkaságukra nincs hasonlat sem, hiszen a fehér holló egy közönséges madár hozzájuk képest.

Akiről én mesélek, csak egy egyszerű bóklászó. Vagy pénze van, vagy ideje. Most pedig éppen az időn a sor. Lábas erdőben fel, nyiladékon le, gím bikák váltóján be, egy másikon ki. A sár vagy a hó a nagy árulója ilyenkor a vadnak, olyan mint egy besúgó. Pontosan dokumentál minden lépést és elárulja mi járt erre. Őz, vaddisznó, szarvas, sőt azt is megsúgja bikáé-e a nyom, vagy tehéné. Az agancsozó, ha csakugyan az, egy érdekes jelenség, hiszen amit csinál az bizonyos szempontból elítélendő, de mégis van valamiféle íratlan szabály, amihez tartania kell magát, ha egy kicsivel több akar lenni, mint egy tolvaj. Rádásul ha elűzi a vadat, akkor ott már nem terem agancs egy darabig. Így inkább a gímbikák váltóján sokszor visszafelé közlekedik, hiszen éppen annyi esély van agancsot találnia amarra, mint emerre. Amúgy is sok minden egyéb találni való van még a fák árnyékában.

 A minap is…

 Egy árokpart szélére vetette a váltó, ahol megakadt a szeme egy kövön. Minél jobban nézegette, annál jobban látszott rajta, hogy az egy faragott kő, amihez még kettő társult és egymást tartják a partoldaban. A forrás fölé tornyosuló évszádos tölgyfa rostjait is elnyelte már a föld mióta itt vannak ezek a kövek, ráadásul a vastag, fényes sár azt jelezte, hogy itt bizony víz van.

 Közelebbről szemügyre véve pedig látta, hogy csakugyan egy forrás lapulhat a kövek üregében. S úgy ahogy volt kaparni kezdte a forrás bejáratát körömmel, ujjal, marokkal. Legalább a negyedét kiszedte mire lassan látható lett a víz, ahogy apránként töltögetni kezdte a kikapart mélyedést. Kicsit elnézegette, majd szedelőzködőt, és tovább indult a váltón. Az erdők és a hegyek ballagtak mellette és vele, útközben pedig megfogadta, hogy kiássa a forrást, amit meg is tett később. Titkos kis kút lett a mind nagyobb nyári hőségekben a vadnak.

 Míg ezt apróra végig gondolta az, erdő egy másik árokhoz vezette.

 Kacskaringós, meredek falú, bokás árok volt az avar alatt emberfejnyi kövek próbálták harapdálni lába szárát és kidőlt fák ágai vetettek sáncot a lépteinek. Az árok végén azonban:

 -Ejj…mintha ott volna valami! Rövid távcsöves szemrevételezés során bizonyítást nyert, hogy az márpedig ott egy agancsszár, kicsivel mellette ott a másik, sőt e kettőt összefogja középen egy fej. Ott voltak még a gerinccsigolyák, bordák, lábszárak, de azokat már széjjelhúzkodta az erdő.

 – Hü-hűűű! Trófea!- Földön túli az öröm! Szemlesütve, de le nem véve róla odaér és megcsodálja.

 – De gyönyörű!

 Kis kétéves bikáé lehet, tán még az ősszel lett oda. Csontjait már fehérre pucolta számtalan nagyságú éhes száj a vaddisznótól a hangyáig.

 De a java, az itt maradt. A „csont”, ahogy egy erdésztől hallotta hajdanán. De micsoda csont! Ezt a „csontot” az idősebb bikák egy tavaszon, és egy nyáron át óvják, védik, építgetik, hogy kész legyen a nagy ünnepélyre. Ennek a bikának kétéves kora még kevés volt a mulatsághoz, de akkor is látszik rajta, hogy vigyázott rá.

 Bár ki tudja?

 Lehet, hogy ideje korán mégis elindult a bálba, ahol megbicskázta egy tapasztaltabb legény, mert túl közel merészkedett a kiszemelt leányhoz, és szúrt sebeivel eddig futott a lába. Vagy lehet, hogy valamiféle vadász mocskolta meg, és nem vércsapázták végig a nyomát rendesen, mint ahogy az ius előfordulhat, hogy betegségtől legyengülve egyszerűen csak összecsuklott itt, egy árok végében majd testét bekebelezte az „enyészet”.

 Ki tudja mi érte?

 Az erdő mindent elfogyaszt, ami ehető. Márpedig az erdő maga vagy így, vagy úgy, ennek, vagy annak, de ehető valami. Hogy van-e szelleme ami vezeti az arra érdemest széllel, váltóval, illattal, szaggal az nem tudható, mindenesetre az agancsozót ide vezette.

 A trófeához!

 A forrásért.

 A rémet.