A pár

Korán van még…
Olyan korán, hogy az erdő borította domboldalak lankás vonalak csupán a messzeségben, de még a rétet keretező rengeteg is sötéten és vastagon húzódik lefelé. Az erdő széli ház ablakában azonban halovány fény dereng és mi más is lehetne az, mint egy konyha meghitt melege. A tűzhelyen éppen egy gázrózsa bontogatja szirmait, majd csendesen sutyorogni kezd a húsleves alatt, az asztalon pedig tészta nyúlik mind vékonyabbra, hogy azután idős asszony kezek táncoltassák alá ujjaikat majd hajtják, nyújtják, forgatják, szaggatják egy élet tapasztalatával, végül a sütőbe teszik.
Hajnal van. Mintha titkos idő volna ez. Mintha az erdő titokzatossága bebújt volna a ház résein és újrarendezné az Időt magát olyan formán, hogy a csendes szemlélődő azt gondolja magában, hogy nincs is.
Amikor az ember már elég napot látott elvágtatni az életében már nem számít milyen napszak van éppen odakint. A sötét, vagy a világos nem sok határt szab a tennivalóknak. A leves elfővöget a Nap nélkül is, a pogácsa tésztának meg egy egész éjszakája volt megkelni, felébredni.
De egyszeriben megmozdul a konyhaajtó kilincse és belép rajta Péter. Volt Ő már Petike, Peti, Petya is, és ahogy a pelenkáját mind nagyobb nadrágokra cserélte, a neve is vele komolyodott, és ha a Jóisten megsegíti, akkor Péter bácsi lesz majd, néhány számmal kisebb nadrágban. Most még azonban huszonöt éves legény. Legény, mert a nősülés tortáját messziről vizsgálja, beléharapni sehogy sem akaródzik neki.
-Péter! Hát Te? Nem tudsz tán’ aludni?- kérdezte a nagymama az épp a konyhába lépő ifjút, és úgy csengett a hangjában a szeretet, mint amikor kis kecskegidáját szólongatja, ha meleg még a tej cumisüvegben.

-Jó reggelt! – köszön Péter a Nagyinak egy morzsával sem kevesebb szeretettel, és sietve a kotyogósért indul. Szétszereli, utántölti és a leves mellett Ő is felébreszti a maga lángrózsáját.
-Hová ilyen korán?
-Hát, már egy ideje nem alszom. Kitaláltam, merre akarok ma menni.
-Ja, tényleg! Agancsozás van! Már el is felejtettem, hogy milyenek vagytok ilyenkor. A nagyapád is mindig ezt csinálta. Vagy inkább csinálta volna! – és huncut csengéssel a hangjában felkacagott- Azt is nagyon szerette! Ugyan így ment, mint Te! Vagy korán, munka előtt, vagy pedig addig csűrte-csavarta az idejét, hogy egész nap „bóklászott”. Mindig így mondta. „Elmegyek bóklászni”!- és a huncut, mosolygós szarkalábas szemek egy másik világba repültek vele. Fiatal volt és szép, a fia még gyermekként szaladgált az udvaron, az élet pedig úgy festett, mintha sosem érné el a végét. De rég volt már! Sok-sok évvel, szinte inkább sok-sok élettel ezelőtt. Most ott ül mellette a legkisebb unokája és ciherészkedik, ahogy a nagyapja. A mama a férje korábbi mozdulatait látja benne.
-Merre mész?
– A Nagy-Kő-hegyre.

– A nagyapád is sokat járt oda. Meg még az Isten sem tudja hogy merre.-mondta és ellenőrizte a pogácsa pirulási árnyalatát.
– Igen emlékszem! Alig láttuk olyankor! Ha látni akartam, vele kellett mennem!- és alig látszó mosolyban az ifjúval is futott az Idő.
– Tőled meg sem kellett kérdeznie! Ha megláttad, hogy pakol, mindent eldobtál a kezedből, és ugrottál is a bakancsba! – de hirtelen hangszínt vált. -A pogácsát meg sem akarod várni?!- csattan fel a körmönfont kérdés.
– A Te pogácsádat meg nem várni?- menti ki magát az ifjú ügyesen.
– No.. Tessék, belebugyolálom egy kendőbe, mint a mesében. Abban szépen kihűl a hátadon, úgy is hideg van még odakint.
És csakugyan! Amikor Péter útra kel, kint még zúzmarás a Tél bajusza, de nemsokára ázottan konyul majd lefelé, ahogy a Tavasz tündére kacér csókot lehel az ajkaira a kelő Nap első sugaraival. De most még a bakancs talpa nyomán a fűszálak kristálypalotái úgy robbannak szerteszét, hogy a rét széli erdő visszhangzik belé. A Sötét már nem szőtte be teljesen a tájat, hanem a sakálok vonyításával az is szűkölve húzódik vissza az árkok aljába, hogy aztán később a kotorékok üregeiből lesse fekete szemeivel az előtte elhaladó embert. Sietni kell! Most még van esélye meglátni a szarvasokat mielőtt valamelyik sűrűben elfekszenek. Olykor mégis meg-meg állva dől a fákhoz, és figyeli a pillanatról pillanatra színesedő erdőt.
De szereti ezt a magányt! Ezt az emberek világától távol eső, másfajta élettel teli életet.

Olykor még próbálkozik szót érteni a falubeliekkel, de a szavak egyre esetlenebbenül esnek ki a száján. Egyre kevésbé értette embertársai örömét vagy bánatát. És minél beljebb ette magát az erdőbe, az erdő is annál beljebb ette magát a szívébe, ahol egy kis gyertyaláng volt Ő maga, amit vigyázni kell a kéretlen szavak viharaitól. Az erdő, a hegy, az árok, a nappal, az éjszaka más nyelven beszélt hozzá. Azt jobban értette. Ezért egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy az embertársai között is a vadont lássa. Borját féltő szarvastehenet, róka kölyköket a játszótér gyepén, kecsesen billegő őzsutákat, bőgő szarvasbikákat a kocsma előtt, vakondokokat, amik sosem látják a csillagos eget, vagy rigót, ami a nyárfa hegyén énekelt a szarvas, a róka kölykök, az őzek és a vakond örömére.
Ilyen volt Ő.
Erdő erdőt követett és a fény erősödésével a léptek is egyre inkább megfontoltabbak lettek. A kristálypaloták is csendesebben omladoztak szerteszét, de persze a szarvasfüleknek ez a percegés is rézfúvós csinnadrattának hat, de észvesztett menekülés helyett ügetve, meg-megállva, figyelgetve, nappali szálláshelyük felé vették az irányt. Mire Péter láthatta volna a szarvasbikákat, azok mögött már rég bezárta ölelő karját a rengeteg.
-Ilyen is van.- gondolja magában- Van, hogy nem látni semmit. Nem lehet mindig arra járni, mint amerre Ők, mert hamar megunnánk egymást. A vége tán’ az lenne, hogy a kezünkbe adják az agancsaikat, de akkor hová lenne a keresés, a felfedezés és a várakozás izgalma?- Ilyesfajta gondolatok járnak a fejében.
Előtte nagy kiterjedésű sűrű mereszti rá milliónyi tüskéjét. Jó gímbika váltó jön kifelé és reméli, hogy a másik oldalon nem megy vissza, hiszen zavarni nem akarta őket.

– Hát, előre!
Ez a rengeteg nem babusgatta az embert. Sőt! Ez a sűrű mindenkit megcibált, aki belemerészkedett. Vadászt, hajtót, agancsozót egyaránt.
Van is benne élet!
Vaddisznók is tanyáztak itt szépszámmal, és mivel az egy okos, vagy pedig egy rettentő lusta állat, mindig megvárják, míg Péter elviselhetetlen közelségbe ér és csak aztán fröccsennek szanaszét kusza labirintusaikban.
Így telt néhány száz méter és három óra.
Ahol most jár, az egy olyan erdőgyerek, aminek az aljában meg ott hevertek a régi vágás csuklónyi, karnyi ágai. Ígéretes koronák, középágak, szemágak közül kellett kiválasztani azt az egyetlent, ami csontból készült.
De hirtelen; Az ott világosabban fehér és másképpen barna valami, mint a többi! Ó igen! Az lesz az! Egy agancs hever a váltó szélén. Szinte rohan odáig!
De nem felkapja, mint ahogy a kocsmában szokás a felespoharat, hanem előbb megnézi jól hol, és hogyan fekszik. Aztán emeli csak fel. Megfigyeli a gyöngyözését, az ágak hosszát és ívét, a korona formáját, a színét; Mindenét!
Ő az első ember aki kézbe veszi, mégis szinte rögtön eszébe jut, hogy vajon hol lehet a párja? De nem kell sokat keresnie. A másik fele alig pár lépésnyire hever a váltó másik oldalán.
Határtalan öröm járja át! A két agancsot most egymás mellé helyezi, és úgy is jól szemrevételezi, amit talált. Gyönyörű mind a kettő külön-külön is, de együtt kiváltképp magával ragadó látványt nyújtanak. Már gyakorlott mozdulatokkal a hátizsákjára csatolja őket, és szépen csendben hazafelé indul, gondosan kerülve az erdei utakat.

A Nap süt, a levegő ázott föld illatával telt, a cinkék már a tavasznak dalolnak, Ő pedig sétál az erdőről hazafelé. Már messziről látja a házat, a tornácot, az udvart, a csűrt és a karámot.
A tornácon idős ember ül a lócán. Göcsörtös, durva keze egy agancsos sétaboton pihen. Mély, kék szemei a szemközti domboldalt vizslatják, legalábbis úgy tűnik. Igazából már a domboldal túlfelén járnak az emlékei, és újra éli hol, merre, milyen agancsot talált hajdanán.
-No! Ott jön Peti! És talált is valamit! – mondta legfőképp magának.
Az unokája lassan odaért és mellé helyezkedett a lócára. Lecsatolja a táskáról a párt, és a nagyapja ölébe fekteti őket:
-Gyönyörű pár! Merre jártál?
– A Nagy-Kő-hegyen.
– Az új vágásban? Már biztosan jól megnőtt mióta arra jártam!- és öreg, kérges kezével végig simított az agancsokat, tekintetével a hegynek fordult, és egy gondolatban küldte felé:
-Köszönöm.