– Akkor viszont egy pár perc türelmét kérem és visszajövök.
A vadőr izgalmát alig leplezve elindult felkutatni a főnökét, aki széles mosolyával hallgatta a szódagyáros túlfűszerezett vadászelbeszéléseit, miközben eleinte lopva, majd mindinkább hangsúlyosabban nézegette óráján az öt percek reppenését jelezvén, hogy lassan ciherészkedni kellene.
A vadőr izgatottságát már messziről látta, és ez felkeltette az érdeklődését.
-Pista! Van egy perced?
– Persze. Már úgy is készülődni kell. – És jelentőségteljesen a vendégre nézett, aki szabadkozva az idő múlásáért a szobája felé indult.
-Megjött az emberünk!
-Láttam.
– Megjött az emberünk a Nagy bikára!
A főnök szeme kikerekedett egy pillanatra míg egy gondolat árnyék átlibbent a fejében jattról, jutalomról, béren kívüli juttatásról, nyaralásról, téli tüzelőről vagy új autóról az asszonynak. De tudta, hogy ez az autó már nem fog a ház előtt parkolni, viszont szóda lesz a fröccshöz egy életre, ha behozzák a bikát.
– Ne viccelj! – nyögte végül.
– Nem szoktam ilyesmivel viccelődni.
– Akkor azonnal alá kell íratni vele a szerződést! -és megnyújtott léptekkel az iroda felé indult.
Előkotorta a nyomtatványt, amiben benne foglaltatott, hogy nincs felső határ, sebzési bla-bla, trófeaérték satöbbi, és nagy sebbel-lobbal vitte aláíratni Fura úrral.
– Jó napot kívánok!- kézfogás és a többi bemutatkozási protokoll.- Ha jól értesültem nincs felső határ.
– Igen. Jól tudja. A legjobb bikájukat akarom terítékre hozni.
– Akkor ezt a szerződést kérném aláírni, hogy ne legyen semmiféle félreértés.- mosolygott bizalmaskodóan a főnök, bár motoszkált benne az érzés, hogy itt valami valahogy nem egészen kerek, azonban nem tudta megfogalmazni mi lehet az, és a Nagy bika nagy ára elnyomta benne ezt a kétkedő sugdolózást.
Egy másodperc alatt megszületett a Nagy bika jövőjéről szóló szerződés, és kezdődhetett a felkészülés a vadászatra.
Kisvártatva már a vadászkastély előtt várta mindenki az indulást. A főnök,a Laci, a Szódagyáros és Fura úr.
Két hintó érkezett és a társaság a megbeszéltek szerint elfoglalta a számukra kijölt helyet. Laci és Gazdag Sándor a Jóska bácsi mögött kaptak helyet. A nyugdíj előtt álló Jóska bának sem ez volt már ez első barkácsolása. Sok tapasztalatot adott neki az elmúlt negyven év ezekben az erdőkben nyugodt, jó lovakkal, akik állták a lövést, húzták a szánt, a fát, a kordét, a hintót. A kocsit két ló húzta. A Szandra és a Jankó. Az előbbi egy sodrott kanca, az utóbbi valamiféle jó kiállású pej paripa, és mint afféle jó házastársak, összeszokottan bandukoltak az erdő felé.
-Jóska bá'! -unta meg végül a vadőr a nyugdíjas tempót- Meg kellene indítani azokat a lovakat! Így sose érünk oda!
A kocsis oldalra nyúlt, és megfogta az ostornyelet.
– Na!
A lovak erre hátra pillantottak, szemük sarkából látták, hogy az öreg keze merre matat és azonnal tempót váltottak úgy, hogy az ostor ki sem került a helyéről. Jó fél órát sétakocsikáztak erre-arra mire a hintó megállt, és a vadászok elfoglalták leshelyüket nem túl messze az úttól. A szeptemberi erdőt színes szavakkal, mondatecsetekkel lefesteni, szinte lehetetlen. Elég annyi hozzá, hogy gyönyörű volt, sőt egyszerűen fenséges, mint minden időben, minden évszakban az ősz elejétől, nyár végéig.
Rövid cserkelés után egy hajdanvolt erdőirtás szélén, egy nagy tölgyfa mellett álltak le a vadászok végül, és csendes várakozással teli visszafolytott izgalom vette kezdetét. Imitt-amott már elbődűlt egy-egy legény azt jelezve, hogy a várakozás hamar véget ér, és szarvasteheneik nyomán a bikák is kirobbannak az erdőből nemsoká. És csakugyan… Most fentebb az irtás szélén mozgolódás veszi kezdetét. Óvatos árnyékok méregetik a környéket, nem jár-e erre véletlenül ember. Nyugodtan kiléptek. Egy, kettő…tíz tehén után színpadra üget a hárem ura, és velőtrázó bőgéssel becsatlakozik az esti koncert előadói közé. Nem hazudott a vadőr! Csakugyan hosszú és vastag száron száz gyertya ég, a nyaka rövid, vastag és erős, a teste csillog a lemenő Nap fényében és sehol egy seb, sehol egy horzsolás. A kereső bikák arra sem vállalkoztak, hogy közel merészkedjenek hozzá, mert Ők is tudták, hogy a gyertyatartóhoz nem mérhető a szénavilla három ága.

Teheneit terelgetve dübögött alatta a föld, és olykor szétszórta hangját a szélrózsa minden irányába.
Fura úr mindezt már távcsővel figyelte. Céltávcsővel! A fegyver lőboton pihenve követte a bika mozgását.
– Ha keresztbe fordul, lőheti! -suttogta a vadőr olyan halkan, hogy még a tölgyfa sem hallotta. A bika egy pillanatra megállt szembefordulva velük, hogy arrafelé is szétszórja az élet hangjait. A lövedék viszont nálánál sokkal hangosabban szakadt ki a puska csövéből minden más hangot maga alá gyűrve üvöltötte:
– Halál!
Irdatlan csattnás követte a puska dörrenesét! A lövedék talált! A bika feje kissé hátravágódott majd a sokkból felocsúdva a tehenei után robogott, jobb oldali agancsán korona nélkül. A vadőr leengedte keresőtávcsövét és megrökönyödve nézett Fura úrra:
– Mi az Isten volt ez?- szakadt ki belőle az indulat, félretéve a vendégnek kijáró tiszteletet. Fura úr ránézett, és kis hamiskás mosollyal a szája sarkában higgadtan mondta:
-Mehetünk.
Mehetünk? Az anyád keservit!- majd indulatokat telve a rálöves helye felé lódult. Megszemlélték a helyet és csakugyan egy fél agancsszár hevert a földön. A vendég felemelte, végig simította, és egy szó nélkül a hintó felé indultak. Laci felpattant az öreg mellé a bakra, Gazdag Sándor pedig szelíd mosolyával elfoglalta a helyét. Jóska bá’ látta a vadőrön, hogy most jobb ha a lovakat erősebb iramra fogja, így mint a vihar száguldottak a vadászkastélyig. Mire odaértek a főnök is ott volt már a Szódagyárossal egyetemben, aki kissé megereszkedve álldogált a kocsi mellett, ugyanis lázas izgalmában elfelejtette csőre tölteni a fegyverét, ezért az Ő bikája elillant, mint szódából a buborék.
Pista látta, hogy valami nincsen rendjén. A Laci nem a vendég mellett ül, szemöldöke az orra végéig csúszva, a szemei pedig tűzes villámokat szórnak szerteszét. Pedig hallotta a lövést, és a találat hangját is. A lovak megálltak. Vastag fehér hab csorgott a lábuk szárán és a nyakukon. A vadőr leugrott a bakról, ránézett a főnökére és az iroda felé vette lépteit. Ott aztán tövirűl hegyire elmondta a történetet. A főnökben forrongott a düh, de kitörését kopogtatás akadályozta meg.
-Igen!
Az ajtó kinyílt, és Fura úr lépett be rajta a megbánas legkisebb jelét sem mutatva.
– Mondja mit képzel maga?- kérdezte Pista vádlón- Ezt a bikát már nem tudjuk meglövetni idén, ami komoly anyagi problémákhoz vezet minket!
A vadőr keresztbe tett kezekkel állt, és figyelte a fejleményeket.
– Őszintén sajnálom.- mondta Sándor, de az a kis pimasz mosoly csak nem tűnt el a szája szegletéből miközben az asztalra tette a bika koronájat.
– Sajnálja? – vörösödött el Pista feje, aki ebben a pillanatban egy robbanás előtt levő kuktához hasonlított leginkább. – Hát az kevés nekünk! Laci! Mekkorára becsülöd a bikát?- És még csak rá se nézett.
Laci tudta, hogy mire irányul a kérdés, ezért gondolkodás nélkül mondta a felfelé kerekített számot.
– Tizennégy kilóra! – rövid, jelentőségteljes csend lett úrrá a termen, amit Fura úr szakított félbe.
– Uraim! Alighanem magyarázattal tartozom a történtek miatt. Tudják az apám nem volt olyan anyagi helyzetben, mint én most, viszont sokkal több időt töltöttünk az erdőben, mint amennyit én tudok a gyermekeimmel. Az erdőt, és a szarvasokat legalább annyira szerette, mint minket. Egy alkalommal, amikor már látta, hogy a vadászat fontos része lesz az életemnek megígértette velem, hogy nem lövök bikát se bőgesben, se máskor, de a szeptemberi gímbika vadászat az nem egy olyan dolog, amit csak úgy elenged az ember.Így aztán egy másfajta trófeavadász lett belőlem.- szinte észrevétlenül egy vastag borítékot húzott elő a zsebéből.
– Nem az volt a szándékom, hogy megkárosítsam Önöket. A becsült tizennégy kiló trófeasúlyt kifizetem, sőt.-majd átnyújtotta a borítékot a döbbenettől szóhoz sem jutó Pistanak- Viszont! Ez a bika innentől kezdve az enyém! Tekintsék elejtettenek. Vendéget pedig nem hívhatnak rá. Remélem nincs ellene kifogásuk. Gyönyörű állat! Legalább tovább örökíthet.
A főnök nézte a borítékot, majd GazdagSándort, és rövid mérlegelés után pusztán csak annyit mondott:
-Rendben.
A vadőr mosolygott, hiszen ez a Fura úr, ez a Gazdag Sándor nagy tanúbizonyságot tett neki emberségből, vadászszenvedélyből és nagyvonalúságból.
Másnap reggel mire a vendégek felébredtek különös teríték épült a vadászkastély ősfás kertjében. Hat lépes átmérőjű fenyőágkör mellett két máglya lobogott, a körben pedig egy szétlőtt agancsszár koronája. Egy vadászkürt hangjait vitte a szél dombon és völgyön át.
A tört agancsú Nagy bika pedig hallgatta valahol a saját halálának dalát.